Újra kiadásra kerül az „Elveszett szavak” című könyvem. A kefelevonatot betűről-betűre át kellett olvasnom, nehogy elírási, vagy más hiba maradjon benne. Halogattam, féltem ettől a művelettől. Tudtam, hiába telt el 6-7 év a férjem betegségéről vezetett napló megírásától, ha beleolvasok, felidéződnek az akkor történt felzaklató események, s peregnek előttem, mintha filmet látnék. Újra átélem a tehetetlenség és a félelem érzését, ami végigkísért abban az idő-ben. Ehhez képest elég jól haladtam az olvasással és a jegyzeteléssel. Mikor egyik délután az utolsó fejezetekhez jutottam, abba kellett hagyni az olvasást. Míg felidéztem a végső esemé-nyeket, felszakadt a gát, és kitört belőlem a sokáig visszafojtott zokogás.
Jó lett volna, ha ekkor valaki megölelt, megsimogatott, megvigasztalt volna, de csak egye-dül voltam itthon. Ekkor a rádióban felhangzott egy számomra kedves dal, mintha az Univer-zum küldte volna vigasztalásul, megcsillantva azt a jövőt, amelyre vágyom.
Szerencsére végére értem a könyvnek. Megkönnyebbültem, mikor rácsuktam a fedelét. Éreztem, hogy most zárult le életemnek egy szakasza, s ami következik, az kárpótol a nehéz évekért.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.