Gondolatébresztő

Saci

   Az én cicám. Szőre fényes, fekete. Szeme borostyán-sárgán csillog. Járása lassú, ringó, kényes. Csak akkor simogathatom meg, ha Ő is akarja, különben behomorítja a hátát a kezem alól. Ölembe sem vehetem, rögtön leugrik. Öntörvényű, mint minden macska. Ha szeretetre vágyik, ölembe ugrik, és dorombolni kezd. Örömmel veszem ezt a kitüntetést, és nem mozdulok. Várakozón rám néz, lábával megütögeti a karom, fejét kezemhez dörgöli: „No, simogass már!” Most lehet. Boldogan simogatom selymes szőrét, dorombolása nyugalommal tölt el. Ülünk, és jól érezzük magunkat egymás társaságában. Sokszor irigyeltem, és cseréltem volna vele, ahogy férjem ölében élvezte a simogatást. Mióta csak ketten maradtunk, senki más nem teheti ezt meg, nem élheti át, ezt a meghitt nyugalmat.

   Éjjel a lábaimnál alszik, hallom szuszogását. Időnként nyögdécsel, nyöszörög, gondolom, álmodik. Óvatosan fordulok, ne zavarjam álmát. Reggel hatkor simogatva ébreszt. Fejemhez ül, puha tappancsával megsimítja arcom. Úgy teszek, mintha még aludnék, hogy simogatását többször élvezhessem.

   Kis unokám jöttére az ágy alá bújik, csak akkor jön elő, mikor mögöttük már becsukódott a lakás ajtaja. Rossz tapasztalata van a kicsik szeretetével kapcsolatban.

   Melegben, hátára fekszik a szőnyegen, négy lába széttárva, talpai az ég felé fordítva. Ilyenkor szeretném megsimogatni a hasát, de ha közelítek, felugrik, elszalad. Nem nyávogó, ha néha megszólal, csak annyi hallatszik, mintha megnyomnék egy csipogós játékot.

   Övé az egész lakás. Az ajtók úgy kitámasztva, hogy azt mancsával megnyitva szabadon közlekedhessen. Nem tűri a becsukott ajtót. Addig kaparja dühödten, míg ki nem nyitjuk. Ő érte van a szúnyoghálós keret az ablakon, a fűrészporos tálca a WC-ben, a többféle macskaeleség a konyhaszekrényben.

   Rosszul is alakulhatott volna az élete, ha ismerőseink nem veszik magukhoz azt a nyöszörgő csomagot, amit a szemeteskuka mellett találtak, négy újszülött kismacskával. Fiam szerzett tápot, cumit és orvosi tanácsokat életben tartásukhoz. Rendszeresen járt barátainak segíteni, cumiztatni az árva jószágokat. Mikor már egyedül is tudtak enni, egyiket kiválasztotta a mi idősebb macskánk mellé. Gondolta, jól meg lesznek egymással, de a nagy csak megtűrte, nem játszott vele. Sohasem volt beteg. Egyáltalán, soha sem volt vele semmi baj.

   Most nagyot ordított! Az elviselhetetlen fájdalom borzalmas kiáltásával. Berohantam a szobába. Az oldalán feküdt a szőnyegen, üveges szemekkel, élettelenül. Nem lélegzett. Szíve még remegett, mint a verdeső lepkeszárny. Aztán elrepült. Mintha villám sújtotta volna, egy pillanat volt az egész. Ha lenne fejfája, azt írnám rá:

Saci élt 17 évet, szeretetben.

2011. 06. 23.