Gondolatébresztő

   „Felszállás az első ajtón!” hirdeti a messziről is jól látható sárga tábla a busz elején. Mint minden korlátozó újdonságot, ezt is nehéz volt megszokni. Az első időben, tilalomfaként ellenőrök álltak a hátsó ajtókban, hogy eltanácsolják az ott felszállni akarókat. A türelmi idő lejárt, de még nem megy minden simán. A várakozó utasok a buszvezetőt szidják, ha nem nyitja ki nekik a hátsó ajtót. A vezető meg felső parancsra hivatkozik, keményen rászólva a felfurakodókra, hogy csak elől lehet felszállni. Nem egyszer voltam tanúja elfajult vitáknak. Az még nincs szigorúan rendszabályozva, hogy leszállni csak a hátsó ajtón lehet, így előfordul, hogy a felszállni akaró, hátulról mérgesen előre igyekvő utas a leszállókba ütközik.

   Azt még nem is említettem, hogy a vezetőnél lehet jegyet venni, vagy be kell mutatni az utazási igazolványt. A jegy nélkül utazható idősebbek ezt köszönéssel helyettesítik. A vezető és az utas idegállapotának megfelelő párbeszéd már ebből is adódott. Baj, ha valakit fiatalabbnak néznek a koránál? Megfigyeltem, hogy a rendszeresen utazók megtanulták, és rutinosan alkalmazkodnak az új szabályokhoz. Idő kérdése, és fog ez menni, természetessé válik.

                    -----                       -----                          -----

   A napokban a vezetőfülkéből hangzó új hangnemre lettem figyelmes. „Kérem a hátul leszállni készülők türelmét, előbb az első ajtót nyitom.” Ez ötletes volt, mert így a lent várakozók kénytelenek előre menni. Még így is sikerült egyeseknek szabályellenesen feljutni a később kinyíló ajtón. Most nem ideges hangos rendreutasítás történt, mint már annyiszor hallhattuk, hanem: „Kérem, akik a hátsó ajtón szálltak fel, fáradjanak előre a bérletüket bemutatni.” Ez meg is történt, az egyik utas még elnézést is kért. Így, ilyen kulturáltan is lehet.

                            ------                   ------                     ------

   A buszvezető mögötti ülésen ülve láttam, hallottam a következő esetet. Már indultunk volna, mikor sok csomagjával egy ifjú hölgy lépett a lépcsőre. Figyelemfelkeltő volt a karján, nyakán, kezén, ruháján viselt sok csillogó ékszerével. A felső lépcsőn állva, arra kérte a vezetőt, vigye el őt ingyen, mert nincs aprója. A kérés, többszöri próbálkozásra sem talált teljesítésre. A busz állt, ajtaja nyitva, a hölgy többféle csomagjával, felszólításra sem tágított. Se le, se fel. Végül mérgesen megjegyezte, hogy kénytelen a cigi pénzét felhasználni, és átnyújtott egy ezrest. Az üzlet megköttetett, ajtó becsukva, a busz indulhatott. Olyant már hallottam, hogy eszünk vagy fűtünk, de ez új: buszozunk, vagy cigizünk.

                           -----                           -------                         -----

   A középkorú férfi előreengedett a felszállásnál. Míg felkapaszkodtam a lépcsőn, a hátam mögött elsurranva bement a busz belsejébe. Néhány megálló múlva egyszerre készültünk a leszálláshoz. Előzékenyen megnyomta a jelzőgombot. A buszvezető csendes tanúja volt az eddigi eseményeknek, és ezt hallottuk a hangszóróból: „Uram, köszönje meg, hogy most ingyen elhoztam, de ez volt az utolsó eset. Legközelebb tizenhatezer forintjába fog ez kerülni.” Nem volt veszekedés, kiabálás, de ebből mindenki érthetett. Így, ilyen kulturáltan.